Szoboszlai Dominik most nem a gólokról beszélt, hanem arról, milyen apának lenni

Van az a fajta ismertség, amikor az emberről már tényleg minden mozdulat külön hírnek számít. Szoboszlai Dominik körül mostanában nagyjából ez a levegő: egy pacsi, egy félmosoly, egy váltás a pályán, egy mondat a vegyes zónában – mindenre ráfordul a reflektor. Az Origo az apropót egy Red Bull-videó alapján adta meg, amelyben a magyar válogatott csapatkapitánya egy hosszabb autózásra ült be Musimbe Dávid Dennis mellé. A forma játékos, az útvonal laza, a beszélgetés viszont több ponton meglepően személyes.

Ez a videó attól érdekes, hogy nem akarja újra elmondatni vele ugyanazt, amit már századszor hallottunk a meccsekről. Inkább arról a Dominikról mutat valamit, aki egyszerre világsztár futballista, férj, friss édesapa és ugyanaz a fiú is, aki valaha nagy tervekkel indult neki a pályának. Az autóban nincs stadionzaj, nincs lefújás utáni rohanás, csak két ember beszélget, és ebből a csendesebb helyzetből több minden kicsúszik, mint egy hagyományos interjúból.

A legemberibb pillanat kétségtelenül az, amikor a hat hónapos kislánya kerül szóba. Szoboszlai nem sportági programot vázol fel, nem kész életpályát tervez elé, inkább egy rövid, szinte mosolyból kibillenő mondattal jelzi, hogyan néz most az apaságra. „Most valamiért azt gondolom még, nem szeretném, hogy focista legyen belőle, inkább teniszezzen. De aztán úgyis azt fogja csinálni, amihez kedve van” – mondja. Ebben a néhány szóban benne van egy ismert sportoló tapasztalata is: pontosan tudja, mennyi mindent kér egy futballpálya attól, aki komolyan rálép. És benne van az a visszafogott apai gesztus is, hogy a végén mégis a gyerek szabadsága marad az utolsó szó.

A videóban arról is beszél, hogyan tölti a szabadidejét a kislányával. A forrás itt nem részletezi ezeket a pillanatokat hosszabban, de már az is sokat mond, hogy a téma helyet kap a beszélgetésben. Szoboszlai körül többnyire a terhelés, a teljesítmény és az elvárás a vezető szólam; ehhez képest a családi ritmus felvillantása egészen más fényt ad az alakjának. Nem hősként, nem plakátarcként látszik, hanem olyan emberként, akinek az életébe most már egy fél éves gyerek időbeosztása is beleszól.

Innen kanyarodik át a beszélgetés a gyerekkori álmok felé, és itt már megérkezik az a Szoboszlai, akit a pályáról ismerni lehet: céltudatos, kimondottan versengő, és feltűnően kevéssé hajlandó kisebbnek látni magát annál, mint amekkora lehet. „Szerintem nagyon sok a tehetséges gyerek Magyarországon, de nagy-nagy akarat, kitartás, lemondás kell hozzá, ha tényleg oda akarsz érni, amiről álmodsz. És még akkor sem száz százalék, hogy összejön. És van, aki azt mondja: nem fogok abba belemenni, hogy feláldozzam az életem egy talánért” – fogalmaz. Ez már nem motivációs poszter, inkább egy rövid helyzetjelentés arról, hogyan néz ki belülről az út, amikor valaki tényleg végig akar menni rajta.

Ebben a mondatban nincs szépítés. A tehetség nála nem romantikus fogalom, hanem nyersanyag, amely önmagában még semmit nem garantál. Az „egy talánért” fordulat különösen erős, mert pontosan mutatja, mennyire bizonytalan a csúcssport logikája még annak szemszögéből is, aki végül tényleg odaért. Az ilyen mondatokból látszik, hogy Szoboszlai a saját történetét nem meseként nézi vissza. Tudja, mennyi lemondás, mennyi ismétlés és mennyi kockázat épül bele egy sikeres karrierbe.

A magyar futballról szólva sem beszél ködösen. „Mi magyarok szerintem nem merünk nagyot álmodni. Más sportágakban ott vagyunk a térképen, de fociban alábecsüljük magunkat. És ez nem jó. Én sosem becsültem alá magam. De ezt először egyénileg tudod eldönteni, aztán ha már sokan gondolkoznak így, akkor tud előrelépni az utánpótlás, a csapat vagy a klub” – mondja. Ez a rész egyszerre önvallomás és kritika. Nem pózol benne, inkább felvázol egy szemléletet, amelyet magára nézve már gyerekként eldöntött: nem lefelé méri magát.

Van ebben valami különösen fehérvári szemmel is ismerős. Az a fajta makacs, munkából felépített önbizalom, amely nem hangoskodik, de nem is hajlandó szerénykedésből kisebb célt választani. Szoboszlai pályája rég túlnőtt a magyar kereteken, de ettől még nem lett belőle lebegő nemzetközi figura. A mondatain át továbbra is egy nagyon konkrét közeg rajzolódik ki: egy országé, amely tehetségesnek látja magát, csak sokszor nem elég bátor hozzá, hogy ezt komolyan is vegye.

A beszélgetés talán legcsendesebb, mégis legemlékezetesebb része az édesapjához fűződő kapcsolatáról szól. „Nem vagyunk ölelkezősek, nem mutatjuk ki annyira, hogy szeretjük egymást, de tudjuk mind a ketten” – mondja. Néhány szó, és hirtelen sokkal több látszik, mint a mondat terjedelme. Nem dráma, nem kitárulkozás, inkább pontos megfigyelés egy családi működésről. Arról a szeretetről, amelyet nem gesztusokkal díszítenek túl, mégis biztosan ott van.

Innen jut el saját párkapcsolatáig is. „Nekem így a párkapcsolataimban is nehéz volt kimutatnom a szeretetemet, de mióta megismerkedtem Borkával, máshogy próbálom csinálni.” Ez a mondat azért érdekes, mert nem kész képet akar mutatni, hanem egy folyamatot. Nem azt állítja, hogy minden könnyű lett, inkább azt, hogy dolgozik rajta. A világsztár sportoló szerepéből ez a fajta önkorrekció ritkán hallatszik ki ennyire tisztán.

Az autóban persze futball is van bőven, csak nem a szokásos paneles formában. Szóba kerül például, milyen különbség jobbhátvédet játszani Liverpoolban ahhoz képest, hogy valaki középpályásként van elemében. „A középpályás szerintem a legnehezebb pozíció, mert jönnek elölről, hátulról, jobbról, balról. Ha jobbvédőt játszol, akkor jobb oldalról evidens, hogy nem jönnek, mert ott a nézők vannak. Előtted van az egész pálya, onnan mindent látsz. És mivel hozzá vagy szokva ahhoz, hogy folyamatosan nézned kell körbe-körbe a középpályán, hogy mi, merre, hány méter, ha kimész a szélére, úgy érzed, ez nyaralás. Van időd, látsz mindent, látsz mindenkit.”

Ez a magyarázat tipikusan az a rész, amit a szurkoló szeret, mert egyszerre szakmai és egészen hétköznapi nyelvű. Nem taktikai tankönyvet kapunk, hanem egy játékos fejkameráját: honnan jön a nyomás, mit lát, mennyi ideje van, miért más egy poszt ritmusa. A „nyaralás” szó külön kis ajándék ebben a részben; nem azért, mert szó szerint kell venni, hanem mert jól érzékelteti, mennyire sűrű közegnek érzi a középpályát.

A videó alapján a beszélgetés további részei is sokfelé ágaznak. Előkerülnek a meccs előtti rituálék, az öltözői gondolatok egy-egy olyan találkozó után, amelyen ő volt a főszereplő, és az is, milyen érzés volt először több tízezres közönség előtt pályára lépni. Ezek a témák együtt már nemcsak a játékost, hanem a terheléshez alkalmazkodó embert mutatják. Azt, aki nem egyszer-egyszer villan nagyot, hanem meccsről meccsre kénytelen újra összerakni ugyanazt a koncentrációt egy olyan bajnokságban, ahol a közepes napokat sem szokták különösebben megbocsátani.

A válogatott sem marad ki. Szó esik arról a 2023-as pillanatról is, amikor az Európa-bajnoki kijutás után a Puskás Arénában a szurkolókhoz szólt a mikrofonba. Az ilyen jelenetek könnyen elhasználódnak az utólagos visszanézésben, de a beszélgetésből az derül ki, hogy nála a kapitányi szerep nem csupán a karszalag látványa. A forrás szerint mesél arról is, hogyan segíti az újoncok beilleszkedését, és miként próbálja levenni a vállukról a terhet a mérkőzések első öt percében. Ez a rész csendesen sokat mond a karakteréről: nemcsak elvárja a szintet, hanem próbálja úgy megteremteni a közeget, hogy mások is bele tudjanak érkezni.

Marco Rossi szövetségi kapitánnyal való kapcsolatáról is kerülnek elő eddig kevésbé ismert részletek, bár a forrás ezeket nem bontja ki teljesen. Még így is érződik, hogy a beszélgetés nem az előre gyártott mondatokra épült, hanem arra a ritkább helyzetre, amikor egy ismert sportoló nem csak a teljesítmény oldaláról beszél önmagáról.

És mert minden komoly beszélgetésnek jót tesz némi könnyedség, Dennis és Szoboszlai érinti azokat a témákat is, amelyekből mindig gyorsan kirajzolódik egy ember hétköznapi ritmusa. Hajmeccs előtti rutin, szabadidő, autók, étkezés, barátok, filmek, sorozatok – ezek a részletek elsőre apróságnak tűnhetnek, valójában mégis ezek bontják le leginkább a plakátfigurát. Egy világklasszis játékos esetében különösen érdekes, hogy mennyire gondosan kezelt vagy éppen mennyire egyszerű ezekben a dolgokban.

A beszélgetés végén Dennis tanácsot kér tőle azoknak a fiataloknak, akik szeretnének a nyomdokaiba lépni. A forrás itt nem idézi szó szerint a választ, így azt sem érdemes kiszínezni. De az addig elhangzottak alapján a mondandó lényege így is pontosan körberajzolható: tehetség önmagában kevés, önbizalom nélkül nehéz, lemondás nélkül szinte lehetetlen, és a siker még akkor sem jár alanyi jogon.

Szoboszlai Dominik közben továbbra is ugyanaz a futballista marad, akiről naponta hírek születnek. Csak ez az autós kör megmutatott valamit abból is, ami a gólok és gólpasszok mögött van. Egy fiatal apát, aki már most óvatosan gondolkodik arról, merre induljon majd a lánya. Egy fiút, aki olyan családi mintából jön, ahol a szeretet nem feltétlenül ölelésben beszél. Egy játékost, aki nem hisz a kisebb célokban. És egy kapitányt, aki pontosan tudja, hogy a pályán nemcsak vezetni kell, hanem terhet is levenni másokról.

A stadionokból ez ritkán látszik ennyire közelről. Egy autó utasterében viszont néha többet elárul magáról az ember, mint egy vegyes zónában tíz mikrofon előtt.

Forrás: Origo / Red Bull-videó