A fehérvári üstdobos éjszakái: Hogyan tanította meg énekelni a Stanford szuperszámítógépeit Nagy Janu?

A hatvanas évek derekán járunk. A Stanford Egyetem Arastradero úton található DC Power Laboratóriumában éjszakánként csak a szekrény méretű számítógépek monoton, szinte fojtogató zúgása töri meg a csendet. A kábelekkel és villogó fényekkel teli gépterem szigorúan a mérnökök felségterülete; a szuperszámítógépeket könyvelésre és ballisztikai számításokra használják. Ebbe a rideg, zárt világba sétált be egy harmincéves üstdobos, Nagy Janu, aki a fém és a drótok mögött egy sosem látott, gigantikus hangszert vizionált.

Nagy Janu története szorosan rímel arra a mentalitásra, amit mi, fehérváriak a magunkénak vallunk. Városunkban az ezeréves történelmi örökség sosem zárta ki a modernitást: a Videoton vagy az Ikarus gyárcsarnokaiban edződött pragmatikus, mérnöki innováció mindig is kéz a kézben járt a kultúrával. Ez a nyitottság, a látszólag össze nem illő világok – a művészet és a csúcstechnológia – bátor házasítása jellemezte hősünket is.

A párizsi avantgárdtól a kaliforniai hideg zuhanyig

Látásmódja nem Amerikában, hanem a pezsgő európai avantgárd közegében formálódott. Három évet töltött a francia fővárosban, a kor zenei elitjének társaságában. „1962-ben érkeztem a Stanfordra, miután három évig Párizsban tanultam Nadia Boulangernél, aki egy jól ismert tanár volt, és olyan emberek tanultak ott velem egy időben, mint Aaron Copland és Quincy Jones” – emlékezett vissza az indulásra a művész a forrásdokumentumok szerint.

Párizs nemcsak a legendás oktató miatt hagyott benne mély nyomot, hanem az akkor szárnyait bontogató elektronikus zene miatt is. Kiemelte az újító szellemiséget: „Pierre Boulez egy fiatal avantgárd fenegyerek volt [...] és volt egy koncertsorozata, a Domaine Musical, ahol új zenét mutatott be, amelynek nagy része hangszórókkal, a rádióstúdiókban akkoriban található különféle eszközökkel, oszcillátorokkal, szűrőkkel készített elektronikus zene volt, amelyeket a zeneszerzők zenei célokra használhattak, ha lehetőséget kaptak rá, hogy ezekben a stúdiókban dolgozzanak.”

Ezzel a formabontó szellemiséggel a zsebében érkezett meg 1962-ben Amerikába, ám a stanfordi valóság azonnal arcul csapta. „Amikor a Stanfordra kerültem [...] végzős hallgatóként megkérdeztem, hogy vannak-e ilyen lehetőségek, és nem voltak. Nem volt stúdió” – idézi fel a nehéz kezdeteket.

A mindent megváltoztató Science-cikk és a tubás egyetemista

A szigorú akadémiai falakon az első rést Leland Smith zeneszerzés professzor ütötte, aki maga is aktív komponista volt (cáfolva a korabeli pletykákat, miszerint csupán zenetörténész lenne), és nyitottnak mutatkozott az új utakra. A valódi áttörést mégis egy 1963 novemberében, a Science magazinban megjelent publikáció hozta el. Max Mathews, a Bell Labs viselkedéskutató laboratóriumának igazgatója egy akusztikus jelek generálására alkalmas programot mutatott be. Míg a tudományos világ a beszédfelismerés ígéretét látta benne, Nagy Janut és Mathewst a zenealkotás lehetősége fűtötte.

Miután a Stanford Bölcsészettudományi Kara és a Számítástudományi Tanszék is rábólintott a kísérletre, Nagy beszerzett Max Mathewstól egy hatalmas doboz IBM lyukkártyát. Ezzel a dobozzal a kezében állt a számítóközpontban, amikor a sors elé sodorta David Poole-t, egy 19-20 év körüli egyetemistát. A csavar a történetben? Poole tubás volt a Stanford zenekarában, pontosan ott, ahol hősünk az üstdobokat ütötte. „Megkérdezte, mit csinálok, én pedig elmondtam neki, hogy megpróbálom ezt a programot implementálni a Stanford számítógépes rendszerén, ő pedig rögtön beugrott és felajánlotta a segítségét.”

STEAM a hatvanas években: Harc a gépidőért

Ma, amikor a STEAM (a tudomány, technológia, művészet és matematika integrációja) a modern oktatás alapköve, szinte fel sem fogjuk mekkora szakadékot kellett átugrania a dobosnak, aki utoljára a középiskolában tanult matematikát. Poole tanította meg neki az akusztika és a programozás alapjait. „David nélkül talán nem lettem volna sikeres ezekben a korai években, mert fáradságos és nehéz volt. Átfogóan kellett érteni a számítógépek működését” – vallotta be őszintén Nagy Janu.

A gépteremben ádáz harc folyt a számítási kapacitásért. A fiatal tubás valóságos testőrként védte barátját „az esetenként arrogáns tudósoktól, akik kevesebb versenytársat szerettek volna a számítási kapacitásért”. Leland Smith-szel kiegészülve sokáig csak a kutatások utáni maradékból gazdálkodhattak. „Két hétvégére és éjszakákra voltunk korlátozva, és mondhatom, néhány nagyon késő éjszakára.”

Amikor a gép megtanul énekelni

Az 1966-ig tartó kísérletezés egy PDP 1-es gépen zajlott, mely egy 2314-es lemezen osztozott az IBM 7090-essel. Hogy a gép folyamatos hangot tudjon generálni – és ne csak apró szegmenseket –, David Poole zseniális IT-megoldáshoz folyamodott: az IBM 7090-esről adatfolyamot varázsolt a digitális-analóg átalakítóba a Deck scope X Y koordinátáinak használatával. Ez a gyors adatcsere (fast swapping) olyan bravúrosra sikerült, hogy a PDP 1 Deck rendszeren az időmegosztásos felhasználók számát hirtelen kettő-háromról nyolc-tízre emelte.

Amikor Nagy 1966-ban leoktorált, az AI projekt kapott egy nagy időmegosztásos PDP 6-os gépet, ők pedig átköltöztek az Arastradero úti laboratóriumba. Poole speciális fordítóprogramot írt a PDP 6 és PDP 10 gépekre. Ez a hely egy igazi szellemi műhely volt, ahol a beszédfelismerésen dolgozó Raj Reddyvel – a Carnegie Mellon Robotikai Laboratóriumának későbbi igazgatójával – is kiváló kapcsolatot ápoltak. Nem meglepő, hogy David Poole karrierje is innen ívelt fel: később John McCarthy Mesterséges Intelligencia Laboratóriumának (SAIL) megkerülhetetlen rendszerguruja lett.

Nagy Janu portréja jóval több egy poros technikatörténeti lábjegyzetnél. Egy olyan ember története, aki megmutatta, hogy a legmodernebb technológia önmagában sosem elég. Ahhoz, hogy a drótok és algoritmusok hideg világába beszökjön a lélek, mindig is kellett, és ma is kell egy tágra nyílt szemű fehérvári üstdobos álma, no meg egy tubás önzetlen barátsága.