Elhallgatott a belváros dallama: elhunyt Szkoklik Kati néni, a Romkert harmonikás hölgye

A csend, ami most beköltözött a belvárosba

Van egyfajta ritmusa Székesfehérvár belvárosának, egy olyan lüktetés, amelynek hosszú éveken át elmaradhatatlan része volt a Romkert mellől érkező harmonikaszó. Ez a hang most elcsendesült. Szkoklik Kati néni, akit a városban csak a „harmonikás hölgyként” emlegettek, tegnap örökre távozott.

Kati néni nem csupán egy zenész volt, aki a járókelőknek muzsikált; ő a város mindennapjainak szerves része, egy olyan üde színfolt volt, akinek jelenléte biztonságot és ismerősséget adott a belvárosban sétálóknak. Ahogy egy közösségi megemlékezésben megfogalmazták, sokan érezték úgy az elmúlt időkben, hogy valami hiányzik a megszokott környezetből, és hogy „nagy a csend” a megszokott helyén.

Nem véletlen, hogy alakja éppen a Romkert környékével forrt össze ennyire erősen. Ez a történelmi belváros egyik legjelképesebb pontja, ahol a helyiek és a városba érkezők útjai nap mint nap keresztezik egymást, így aki ott éveken át jelen van, könnyen a városi emlékezet részévé válik.

Több volt, mint zene

Azok számára, akik gyakran megálltak mellette, Kati néni nemcsak a dallamokat jelentette, hanem a rövid beszélgetéseket, az emberi kapcsolatokat is. Voltak, akik kivételes szerencsének élték meg, ha láthatták vagy válthattak vele néhány szót a Romkert oldalánál. A róla kialakult kép egy olyan emberé, aki szívből játszott, függetlenül az időjárástól vagy a hétköznapok nehézségeitől.

Az emlékét őrző írások és a Sohonyai Edit írónő által vele készített interjú is jól mutatja, mennyire fontos alakja volt a közösségnek: „Lehet fagy vagy forradalom, ő akkor is ott zenél” – írták róla évekkel ezelőtt, ami hűen tükrözi kitartását és elhivatottságát.

A korábbi helyi portrék alapján Kati néni nem alkalmi jelenség volt a belvárosban, hanem hosszú időn át vissza-visszatérő, megszokott része a környék mindennapjainak. Talán éppen ezért élik meg sokan úgy a hiányát, mintha nem csupán egy zenész, hanem a város egyik ismerős arca és hangja tűnt volna el a megszokott helyéről.

Az emlékezés közösségi igénye

A gyász mellett egyre hangosabban fogalmazódik meg az igény a fehérváriakban arra, hogy Kati néni emléke ne merüljön feledésbe. A közösségi médiában többen is felvetették, hogy a városszobrok sorában méltó helye lenne egy Kati nénit ábrázoló alkotásnak, amelyet sokan a jól ismert, megszokott helyszínén, a Romkert környékén képzelnének el.

Ahogy az egyik hozzászóló találóan megjegyezte, Kati néni emléke egyfajta jelképévé válhatna a belvárosi életérzésnek, méltó párjaként a város más, már szoborba öntött kedves alakjainak. A csend, ami most a Romkertnél maradt, talán így válhatna emlékezéssé.